-Három,...kettő,...egy! Kezdhetitek!    Gyorsan megforditottam a papirt. Először csak átfutottam a 3 témát, majd másodszorra gondosan elolvastam:    1. Véleményem a pályaválasztásról        (Elmélkedés- melyek azok a foglalkozások, amelyk vonzanak)    2. Németországi terveim        (Elmélkedés- mit várok el az úttól, mit szeretnék csinálni Németországban)    3. Én már ennyi helyen jártam...        (Tájleirás- a világ legszebb helyeiről)    Hirtelen nem tudtam eldönteni, melyik témát válasszam. Mindháromra volt ötletem, de nehéz volt kiválasztani a legjobbat. Végülis a 2. számú témát választottam, igy arról irtam, hogy milyen terveim vannak a közeljövőben.    Megirtam, hogy mivel jó tanuló vagyok, szeretnék ez után az egy év után is kint maradni, és ott kamatoztatnitudásom! Az lenne a legjobb, ha kint fejezhetném be a sulit, ott dolgozhatnék, és  ha a családom is ott lenne velem.    Ezeket a gondolatokat fejtettem ki 2 A4-es oldalon, persze németül. Persze onnan, ahol ültem nem láthattam, hogy más mennyit irt, igy csak a szivem mélyén reménykedhettem,hogy elég lesz az a két nagy oldal.    Aztán hamarosan megkaptuk a nemigen várt utasitást:      -Tegyétek le a tollat!- hangzott a tanárnő hangja.    Még mindenki gyorsan befejezte az utolsó mondatot, majd a 4 toll egymás után, kattanva árte a padot.    10 perc szünetet tartottunk, majd elérkezett a verseny legkeményebb proóbatétele: az élőbeszéd! Én, személy szerint ettől féltem a leginkább, ugyanis itt elvárják, hogy a kérrdések után egyből válaszolj, és ne gondolkozz percekig a szavakon...    A szünet után mind a 4-en elfoglaltuk helyünket a terem 4 sarkában, majd a tanárnő, Tőrös Viktória igy szólt hozzánk:      -Mint már tudjátok, ebben a fordulóban nem irásban, hanem a gyakorlatban fogtok teljesiteni. Minden emberre jut 20 perc. Megkérlek titeket, amikor valaki bent van közületek ebben a teremben, a többiek kint várakozzanak a folyosón. Akkor, gondolom nincs semmi akadálya, hogy elkezdjük: megkérem az 1. számú versenyzőt, maradjon bent a teremben, a többiek pedig legyenek szivesek kifáradni a folyosóra.    Miután ez a mondat elhangzott, egyszerre megcsikordult a padlón 3 szék. Mi 3-an elhagytuk az osztályt. Az ajtót én csuktam be magunk mögött.    Kint a folyosón, velem együtt 9 diák ült vagy állt. Andi magányosan állt az ablak mellet. Odamentem hozzá és németül kérdeztem meg:      -Was ist der Problem? (Mi a probléma?)      -Keine! (Semmi!)- válaszolta Andi.      -Wie war die Prüfung? (Milyen volt a verseny?)      -Es nicht war falsch! (Nem volt rossz!)      -Gut! (Jó!)      -Für dich? (Neked?)- kérdezte Andi.      -Ich denken, dass es war richtig gut! (Azt gondolom, hogy igazán jó volt!)    A 20 perc leteltével kinyilt a termünk ajtajaé és kilépett az 1. számú versenyző, aki egy szőke hajú, kék szemű, magas lány volt.      -Bemehet a 2-es!- szólt hozzánk.    Szóval eljött az idő. Én jövök. Andi rám nézett és biztatóan ezt mondta:      -Viel Glück! (Sok szerencsét!)      -Danke! (Köszi!)- mondtam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.    Odaálltam az ajtó elé. Kezemet a kilincsre tettem. Nagylevegőt vettem, és lenyomtam.    Miután becsuktam magam mögött az ajtót, a tanári asztal felé fordultam. Annak két oldalán 1-1 szék volt. A tábla felé eső székben a tanárnő foglalt helyet.      -Guten Tag Frau Tőrös!      -Guten Tag!- ezután minden egyes szó németül hangzott el.    Beszélgettünk tervekről, családról, iskoláról. 20perccel később elbúcsúztam a tanárnőtől, és elhagytam a termet. A tanárnő azt mondta, ha gondolom hazamehetek, mert eredményhirdetés úgysem lesz, ugyanis a tesztlapokat és az élőbeszéd értékelését felküldik Németországba, ott javitják ki, és ők küldik le kik mehetnek ki. Szóval mire megkapjuk az eredményeket, már kb. május közepe lesz.    A folyosón még összefutottam Andival, elmondtam neki, hogyment, majd én is sok szerencsét kivántam Andinak, és elindultam haza. Kb. negyed 3-ra már otthon is voltam. Leültem a szobámba TV-t nézni. A német VIVA Plus-ra kapcsoltam. (Mint mindig!!!) Addig, amig anyu hazajött- azaz 3-ig-, 2 klippet is láttam a Tokio Hoteltől: Schrei és Rette mich... Miután anyu hazajött, átmentem hozzá a nappaliba.      -Szia! Már itthon is vagy? Hogy ment?- kérdezte anyu kiváncsian meglepődve.      -Szia! Aha, már 2 után itthon voltam! Szerintem jól sikerült, de a tuti eredmények kb. csak május közepére lesznek meg. Szerintem van rá esély, hogy sikerült...      -Te tudod!- mondta anyu. A hangján hallatszott, hogy a szive mélyén nem örülne, ha már 14 évesen kiköltöznék Németországba. Én persze erről másképp vélekedem! Jó lenne nekem ott! Ebben biztos vagyok!    A rövid beszélgetés után, amibe még beleszőttem a beszámolót a mai nap eseményeiből, ismét bementem a szobámba. Kézbe vettem a mobilom és tárcsáztam Andi számát...    Fél órán keresztül beszéltünk a tesztről. A beszélgetésből kiderült, hogy Andi súlyosan önbizalomhiányos!!! Tehát nem igazán bizik abban, hogy ő megy Németországba!    A teszt megirását követő hetek hihetetlen csigalassúsággal teltek... Voltak akik lazábban vették a tanulást, de voltak olyanok is (pl. ÉN), akik egyre keményebben magoltak...    De eljött a nagy nap! Mákus 16-án, kedden a 2. órán megszólaltak a hangszórók az osztályokban...:      -A 2. óra utáni, 15 perces szünetben várjuk azon tanulóinkat az aula elé, akik résztvettek a cserediák program tesztjének megirásában.    Ezt a rövid szöveget sz ig.nő kétszer is elismételte, és persze mondta a résztvevő diákok neveit is!    A szünetben az összes emlitett levonult az aula előtti folyosóra...