Ez a nap is úgy kezdődött Lolita életében, mint az összes többi. Felkelt, felöltözött, elkészülődött, majd ment a buszhoz, de a buszmegállóban meglátta élete szerelmét, Gellértet. Akkor már érezte, hogy bizsereg a teste. Tudta, ez szerelem első látásra.  Megérkezett a busz.

Feltolakodott, majd látta, hogy a srác mellett van egy üres hely. Dobogott a szíve, amikor megkérdezte a neki tetsző srácot, hogy leülhet-e mellé. A fiú egy pillantást vetett Lolitára, majd visszafordult, hogy bambuljon ki az ablakon miközben intett a fejével, hogy nyugodtan helyet foglalhat a lány.  Lolita egy kicsit zavarban érezte magát, de hát mit is érezhet egy lány szerelme mellett.  Az egyik megálló következett a másik után és a leány azt vette észre, hogy a fiú elkezdett készülődni, hogy leszálljon.  Akkor döbbent rá, hogy ő megállója is most következik. Elkezdett gondolkozni. Talán az új szerelme is abba az iskolába jár, amibe ő? Nem gondolkozhatott sokat, mert fékezett a busz, de olyan gyorsan, hogy az előtte lévő srácba akaszkodott, akit az út előtt szemelt ki. Hebegett egy „bocsi” szót, de a srác csak mosolygott. A srác készségesen lesegítette Lolitát, majd a barátaihoz ment, akik már várták őt.

Ezzel a flörtökkel teli reggelt csak az tehette jobbá, hogy délután szintén egy busszal ment haza a fiúval, aki mellett megint volt egy üres hely, amit kész örömmel elfoglalt.

Pár hétig ugyanígy teltek a napok, de egyszer csak megtört a jég. Hozzászólt a fiú, de csak annyit kérdezett, hogy a lány jön-e a gólyabálba. Lolita igent mondott, de igazából még nem tudta mit is tegyen.

Eljött a gólyabál napja. Lolita már nagyon izgatott volt az esti mulatság miatt. Várta, de közben furdalta az oldalát az a kérdés, hogy Gellért/addigra már megtudta a nevét/ jön-e, mert nélküle semmi értelme sem lenne a bálba menni. Aznap este csinosan felöltözve Lolita megjelent, de senki nem gondolta, hogy milyen harcban volt önmagával, mert nem tudta mit vegyen fel. Végülis a fekete nadrágjánál és fekete felsőjénél maradt.

A bejárat előtt találkozott barátnőjével, Otíliával. Ahogy beléptek kaptak egy pecsétet a kezükre, hogy azzal majd bebizonyíthassák, hogy ők jeggyel léptek be. Pár perccel később velük szembe jött Gellért, aki titokban egy lopott kézfogással Lolita kezébe nyomott egy kis papírcetlit. Az állt a fecnin, hogy:

„Este 8. 45-kor várlak az emeleten a diszkó előtt. Gyere, valami fontosat akarok mondani. Várlak! Gellért”

„Vajon mit akar mondani?” -gondolkozott Lolita. De már el is szállt ez a gondolat, mert Oti már rángatta is tovább.

8. 45. Ennyit mutatott az óra, amikor Lolita a barátnője nélkül odaért a diszkó elé. Gellért már várta.

„-Jó, hogy itt vagy.”-mondta a fiú. -„Azt akartam mondani, hogy… ööö… Várj, először üljünk le!”

Leültek. Gellért folytatta:

„- Amikor először megláttalak, tudtam, hogy lesz valami. Bizsergést éreztem, és azt szeretném, hogy jobban ismerjük meg egymás. Te mit szeretnél?”

És rá nézett Lolitára. Lolita boldog volt és akarva-akaratlanul átölelte a fiút. A diszkóban épp egy lassú dal szólt és az újdonsült pár úgy gondolta ez lehet az első lépés a kapcsolatukban.  A parkett közepére mentek és egymáshoz bújtak. Lolita azt hitte ennél boldogabb, nem lehet, de tévedett. Lassúztak, egymás szemébe néztek és a szemeikből kiderült, hogy ők lázban égnek. A szerelem láza égeti arcukat. Aztán megtörtént. Elcsattant az első szerelmes csókjuk. Boldogok voltak és szerelmesek. Az a perc csak az övék volt. Nem törődtek senkivel, a világ megszűnt számukra. De vége lett a dalnak és megszólalt Lolita telefonja. A nővére volt az.

Lolita még nem akart menni, de muszáj volt. Pár percig még együtt lehettek.  A bejáratnál még egy búcsúcsókot váltottak majd Lolita elindult a kocsijuk felé. Szomorú és vidám volt, bátor volt és félt is. Szomorú volt, mert vége lett a csodálatos estéjének, amit Gellérttel közösen töltött, de boldog volt, mert álmai hercege megcsókolta őt. Bátor volt, mert most bármit megtett volna a szerelméért, de azért benne volt a félelem érzése is, mert félt, hogy ez csak egy álom volt és holnapra eltűnik, elsuhan.

Otthon, éjszaka a csókra gondolt és Gellértre, az eltöltött órára. Nem tudott elaludni sokáig. De végül sikerült és gyönyörűket álmodott.

A hétvége után ismét találkozhatott szerelmével, akivel a buszmegállóban az első nap találkozott, csak mostmár nem volt hebegő a hangja. Egy hosszú gyengéd ölelést tettek magukévá, amit a hétvégén nem érezhettek. Már hiányzott nekik ez az ölelés, a forró csók.

 Az iskolában várták a szüneteket, hogy együtt lehessenek. Lolita teljesen kivirágzott. Boldog volt, mert rájött, ha ez álom, akkor boldog álomként fog rágondolni, ha vége lesz, de ha nem álmodik, akkor még boldogabb lesz, mert átélhette ezt a csodát. Tudta, fájni fog majd a szakítás, de inkább most csak a jelenre gondolt. Nem akart elszomorodni.

Elég komolynak érezték már a kapcsolatukat, ezért úgy döntöttek megismerik egymás családját. Reménykedtek abban, hogy minden rendben fog menni és nem fogják a családjaik őket szétválasztani.

Eljött a nap. Lolita és Gellért izgatottan várták az ismerkedést. Először Gellért ment a lány családjához. A család szívesen fogadta a fiút és nagyon kedvesek voltak úgy, mint a Gellért családja Lolitával.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok.  A harmadik hónap végén komolyan összeveszett a szerelmes pár. Már annyira összevesztek, hogy több napig nem is találkoztak, amit a kapcsolatuk elején ki se bírtak volna. A féltékenység elsötétítette mindkettőjük szemét. Mint egy szürke a hályog úgy telepedett a szemükre. Nem bírták tovább a féltékenységi rohamokat ezért úgy döntöttek szakítanak, ez lenne a legjobb megoldás.

Egyik nap Lolita meglátta Gellértet az utcán. Nem akart vele találkozni, ezért az úttestre lépett. Nem vette észre, hogy éppen arra megy egy autó, ami egyre közeledett, a sofőr már nem tudott fékezni. Baleset.

Lolita egy fehér szobában nyitotta ki újra szemeit. A vakító fehérség bántotta a szemét, de ez most nem annyira érdekelte. A homály ami a szemét borította megszűnt, és kirajzolódott egy alak formája. Édesanyja volt az. Az édesanyja megkönnyebült arca és könnyes szeme ellentétet hozott létre. Nem értette, hogy miért viselkedik ilyen furcsán vele az édesanyja.

-Hol vagyok? A mennyben? –kérdezte még félálomban, mert még a vakító fehérség ellenére se tudta, hogy hol van jelenleg.

-Nem, kicsim. Kórházban vagyunk. Elütött egy autó.

-És miért nem érzem a lábaimat?

-Sajnálom, de…

-De lebénultam, igaz? -Kérdezte komolyan a lány.

Édesanyja bólintott. Lolita szeme könnyekben úszott. Nem gondolta volna, hogy egyszer ő is kerekesszékben végezheti. Pár nappal később ki engedték a kórházból, a maga felelősségére. A szülei már túl sokat veszekedtek, inkább úgy döntöttek elválnak. Nem akarták most ebben a helyzetben rázúdítani ezt a hírt, de muszáj volt. A szülei nem tudták elviselni egymást egy szobában.  Lolita nagyon mély depresszióba esett. Először a nagy szerelem, ami gyorsan elszállt, majd a szülei. Már nem bírta a terhet. Anyukájánál maradt, mert ott szeret lenni, vagyis szeretett. De most már sehol nem érezte jól magát. Olyan depresszióba esett, hogy édesanyja elvitte egy pszichológushoz, a doktor próbált segíteni a lány lelkén, úgy tűnt, hogy sikerült is, de Lolita csak azért mutatta a gyógyulást, hogy végre békén hagyják. Nem látta értelmét, hogy éljen, úgy érezte, hogy miatta váltak el a szülei. Szörnyű állapotban volt. Amikor az édesanyja dolgozott, ő bezárkózott a szobájába és csak sírt, sírt és sírt, egészen addig a délutánig.

Anyukája, mint minden nap aznap is dolgozott. Lolita elérkezettnek látta az időt, hogy végezzen eddigi életével és továbbmenjen, helyet adva egy másik életnek. Remegő kézzel írta meg búcsúlevelét. Biztosra ment. Először egy marék gyógyszert tömött le torkán, majd felvágta ereit. Ez a kettő együtt már biztos halált biztosított. Senki sem menthette volna meg. Az anyja, amikor hazaért már csak lánya vérbefagyott holttestét találta. Később miután kihívta a mentőt, megtalálta a lány által írt búcsúlevelet. Magába roskadva olvasta a levelet, amely ezeket a mondatokat tartalmazta:

„Sajnálom, hogy ennyi keserűséget okoztam nektek azzal, hogy megszülettem. Meg kellett tennem. Egy új életért. Egy jobb életért. Könyörgöm, ne sírjatok, nem érdemlem meg, hiszen csak bántottalak titeket. Szerettelek titeket tiszta szívemből. Még most is szeretlek titeket a halálon túl is. Nem felejtem el Gellértet sem. Hiába szakítottunk, én nagyon szeretem még most is. Nem akarok tovább búcsúzkodni, mert sosem szerettem a hosszú búcsúkat. Még egyszer sajnálom! ÉS SZERETLEK TITEKET!

A ti lányotok”

A nő teljesen összeroppant lelkileg. Lolita volt az egyetlen lánya. Lolita volt a támasza, addig, amíg depressziós nem lett a lány. Úgy gondolta a doktornak sikerült elvetetni a lánnyal az öngyilkosság gondolatát. Azt hitte, hogy természetes módon fog elmenni tőlük a leány.

Lolita temetésén nem sokan voltak, mert amikor a lány szomorúságba esett számos ember eltávolodott mellőle. 10 embernél kevesebben voltak. Hárman voltak azok, akik azért jöttek, hogy utolsó búcsút vegyenek a lánytól. A többi ember, csak a temetésben segédkezett. A pap és néhány férfi, aki a koporsót utolsó véghelyére helyezte. Az a három ember az anya, az apa, akik távolságra voltak egymástól, és egymást hibáztatták a lányuk halála miatt, és Gellért, aki az újságból értesült volt szerelme keserves haláláról. Szomorú volt az ifjú srác. Egy könnycsepp lecsorgott az arcáról, egészen a sírhalomig ment a csepp. A fiú sajnálta a szülőket, meg sajnálta, hogy így kellett történnie, így kellett megtudnia a halálhírt, hogy így kellett szétválniuk. Ő is szerette még Lolitát. Még most sem tudta elfelejteni szép mosolyát, hullámos barna haját és smaragdzöld szemeit. Csak egy dolog volt a fiú kezében. Egy vörös rózsa, melynek nem volt levele. Ez jelképezte megszakadt szerelmüket. Gellért egy utolsó csókot lehelt a rózsára és rátette a koporsóra. Pár perc múlva a koporsót, melyben a szomorú lány emlékei, érzelmei, lelke és teste volt a férfiak utolsó véghelyére tették. Az anya zokogásban tört ki mikor a koporsóra rálapátolták az első homokhalmot. Az apa is törölgette könnyeit, nem bírta tovább sírás nélkül az erős férfit játszani. Gellértnek is egyre jobban folytak a könnyei ahogy a homokhalom lassan betemeti szerelme testét.

A temetés gyönyörű volt, hiába voltak olyan kevesen.  A fejtámlára a következő szöveget vésették:

„Kerekes Lolita”

„Élt: 1990-2005”

„Itt nyugszik egy olyan lány, aki sok boldogságon, de még több szomorúságon ment keresztül.”